Sziasztok! Mint látjátok megírtam a prológust, amit most fel is rakok. Ez leírja a történet előzményeit.
Bár, a másik főszereplő - Michael - még nem lett említve, a követezőben már részt fog venni. Remélem tetszeni fog, jó olvasást!
Tizenkét éves voltam, mikor az egész életem teljesen felfordult. Pontosan április 12.-én kezdődött az egész.
Bár, a másik főszereplő - Michael - még nem lett említve, a követezőben már részt fog venni. Remélem tetszeni fog, jó olvasást!
Tizenkét éves voltam, mikor az egész életem teljesen felfordult. Pontosan április 12.-én kezdődött az egész.
Fáradtan dőltem be az ágyamba, a hosszú hetem után, hiszen most szombaton is be kellett menni tanításra. A kezembe vettem a távirányítómat, és unottan kapcsoltam be a tévét, amiben most is valami baromság ment. Egy laza mozdulattal kihúztam a hajgumit a hajamból, ami így a vállamra omlott.
Épp keltem volna fel, hogy elmegyek vécére, de lentről hatalmas ordítást és csattanásokat hallottam, pont mikor az ember dühében a falba rúg, de el is töri a lábujját. Egy ásítást elfojtva siettem le a lépcsőn, ahonnan tökéletes rálátásom nyílt a kanapén ülő apámra. Arcát a tenyerébe temettem, és még azt is észrevettem, hogy könnycseppek hullanak az ölébe. Soha nem láttam még sírni, így nem értettem, hogy mégis milyen dolog történhetett, amitől ennyire kiakadt.
Csendesen mögé osontam, és megérintettem a vállát, mire ő könnyes tekintettel fordult felém. Arca szomorúságot tükrözött, szeme könnyektől csillogott. A telefonja a fal tövében feküdt darabokban, de ez se őt, se engem nem érdekelt.
- Gyere Alice, ülj le - fogta meg a kezem, és maga mellé ültetett. Tudtam, éreztem, hogy valami nem oké, azt is, hogy ez rám is hatással lesz.
- Hol van anya? - kérdeztem rá arra, ami a leginkább nyomta a szívem.
- Ezt akarom elmondani - motyogta, a mondat végére a hangja elcsuklott.
- Mi történt? - idegesen haraptam be az ajkamat, olyan erősen, hogy éreztem a kibuggyanó vérem fémes ízét.
- Gyilkosság. Gyalog indult haza, mert a kocsija szervízben van. A rendőrök most hívták, hogy a munkahelye előtt csoportos gyilkosság történt, aminek az anyád is részese volt. Lelőtték - az utolsó szót már csak suttogta.
Több perc (talán óra?) kellett, hogy igazán felfogjam, amit most hallottam. Az anyám, aki mindenben segített, és támogatott, nincs többé. Lelkembe abban a pillanatban üresség költözött, ezzel jelezve, már csak koporsóban láthatom újra.
Amilyen gyorsan csak tudtam, úgy szaladtam fel a szobámba, messze apától. Nem akartam, hogy lássa az összezuhanásomat, hiszen azt még átélni is szörnyű.
Magamra zártam az ajtót, a tévét maximum hangerőre nyomtam. Még az sem érdekelt, hogy olyan műsor ment, amit még legrosszabb napjaimon is elkapcsolok.
Az ágyra ugrottam, ordításomat pedig egy párnával tompítottam. Szememből sós cseppek indultak meg az állam felé, de most senki nem volt, hogy letörölje. Gondolkozás nélkül nyúltam az asztalon hagyott tolltartómért, amiben többek között tárolok egy kék nyelű, gyenge kis szikét.
A kezem felé irányítottam, majd ejtettem egy kisebb vágást rajta. Meglepett, hogy egy kicsit sem fájt, viszont tompította a fájdalmamat. Pár vércsepp buggyant ki a nyílásból, majd a karomon végig gurulva a fehér lepedőmre csöppentek. Nem érdekelt, hogy bárki megláthatja, az sem, hogy emiatt elítélhetnek. Egy valami érdekelt csak abban a pillanatban: tompítani a fájdalmamat.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
14 éves koromban jelentette be apa, hogy elköltözünk, minél távolabb Angliától, és a minket sajnáló szomszédainktól.
Senkitől nem kellett elbúcsúznunk, hiszen senkivel nem voltunk napi kapcsolatban. Egyedül a suliba, és néha a boltba mozdultam ki, apa viszont még ennyit sem tett. Otthon dolgozott, fizetést természetesen csak annyit kapott, hogy pont el tudjuk tartani magunkat. Rám hárultak azok a feladatok, amikkel addig anyának kellett megbírkóznia. Utáltam az ország minden egyes szegletét, a házunkat még annál is jobban. Mindenről anya jutott eszembe, az, hogy milyen boldog család voltunk, mennyire szerette őt mindenki.
Apa Ausztráliát jelölte ki új lakhelyünknek, azon belül Canberrát. Ezt azzal magyarázta, hogy ott jók a sulik, ha majd oda jutok, nagyon jó fősulira tudok menni.
Ezután két évvel - apa már rendszeresen ment futni, edzeni - bemutatta új csaját. Az edzőteremben ismerkedtek meg, de a nő Sydney-ben élt.
Egyáltalán nem kedveltem, főleg azt nem, mikor reggelente apa pólójában csinált reggelit, olyat, aminek még a szagától is rosszul voltam. Utáltam nézni, hogy megpróbálja pótolni anya helyét, mindezt teljesen sikertelenül, és bénán. Akárhányszor megfordult a konyhában, mindig bánta valami - egy tányér, egy pohár vagy egy bögre -, de még feltakarítani sem volt hajlandó.
Minden házimunkát én végeztem a suli mellett, de egyre kevesebb időm jutott erre a tanulás miatt. Senkinek nem fordult meg a fejében, hogy segítsen, de ezt nem is tettem szóvá - nem akartam, hogy apa azt higyje, hogy gyűlölöm a csaját.
A suliban még barátaim sem voltak, én voltam a furcsa csaj, aki mindig feketében jár, és vagdossa magát. Az utóbbiról sikeresen leszoktam, de a feketét még mindig nem cserélem le. Bár a ruhatáram egyre inkább bővül - bandás pólókkal, ingekkel, szaggatott gatyákkal, - néha-néha még egy-egy világosabb színű ruhát is szerzek. Senkit nem érdekelt, hogy az anyám meghalt, itt mindenki bunkó volt, plázacica és ecsetfejű. Angliában nem ilyen emberek éltek, ott az osztály megértő volt, bár ott sem voltam éppen mindenki barátnője. Nem is akartam, ahogy azt sem, hogy sajnáljanak, főképpen ezért piszkáltak. Nem tudtak rólam semmit, mégis előítéletesek voltak, utálták, hogy a tanárok szeretnek, hogy az egyik legnépszerűbb fiú tartotta bennem a lelket.
Péntek délután volt, amikor hazaértem az apám a kanapén nyalakodott a csajjal, Katherine-nel. Grimaszoltam egyet a látványra, és már indultam is fel a szobámba, ahova legalább nem hallatszik be annak a nőnek a nyávogó hangja, nem irritál a kinézetével, nem mondogatja a hülye sztorijait, és nem meséli még el vagy ezredszerre azt, hogy hogyan találkozott az apámmal.
- Tökmag - nyitott be fél óra múlva apa a szobámba. Fel sem néztem a lapból, amire éppen rajzoltam. Hogy mit? A kedvenc énekesem, aki sikeresen kirángatott a vagdosásból. Még csak a szemét dolgoztam ki rendesen, de már látszódtak a mosómedve vonásai, amikről híres. - Alice - szólított meg újra, mire unottan néztem rá.
- Igen?
- Gyere le, mondani szeretnénk valamit - a többesszámmal természetesen Katherine-re célzott, én viszont ennek hallatára sóhajtottam egyet. - Fontos. És kérlek, viseld jól...
- Tesóm lesz? - a gyomrom felfordult még annak a gondolatára is, hogy attól a nőtől lesz féltesóm, akit apa a barátnőjének nevez. Khm... apa barátnőjének, én egyszerűen csak a ribancának.
- Öhm - apa a tarkóját vakarta - nem - rázta meg végül a fejét, majd inkább kisétált az ajtómon, így magamra hagyva. Sejtettem, hogy nem azt fogják bejelenteni, hogy szakítanak, bár mindennél jobban örülnék neki. Semmi kedvem minden éjszakánként őket hallgatni.
Lassan ballagtam le a lépcsőn, előre félve, hogy olyat jelentenek be, amivel esetleg még jobban elbasszák az életemet. Nem kell nekem sem egy öcsi, sem egy húg, főleg nem ha az ettől a nőtől van.
Amint leértem, és megláttam őket kézen fogva, minden reményem elszállt, hogy nem látom többet a nőt. Kezemet a farmerem zsebébe csúsztattam, és megálltam a két felnőtt előtt. Katherine boldogan csillogó szemmel figyelt, és bár nem adott ki hangot, tudtam, hogy ha kinyitná a száját, visítana.
- Na, mit akartok?
- Alice...
- Vagyis... mit szerettetek volna mondani nekem? - udvariaskodtam, közben a szememet forgattam. Abban a pillanatban, hogy ez a kérdés elhagyta a számat, Katherine elém ugrott, és a képembe nyomta a bal kezét. Undorodva léptem hátra, hogy érezze, most túl közel jött.
- Robert megkérte a kezemet! - pattogott előttem a nő, mire a kezem ökölbe szorult. Nem kellett volna sok, hogy pofon vágjam, egyedül apa boldog szempárja tudott meggyőzni arról; ne tegyem.
- Még valami?
- Lehetnél kicsit izgatottabb is - húzta össze a szemöldökét apa dühösen. Ez anyánál azt jelentette régen, hogy valami rosszat csináltam, és ha ketten leszünk megkapom érte a fejmosást.
- Oké. Szép a gyűrű! Hogyan kérte meg a kezed? Mikor lesz az esküvő? Lehetek a koszorúslány?
- Köszönöm - biccentett apa.
- Tudom. Hát egyszerűen idejöttem, és letérdelt, és megkérdezte, hogy lennék-e a felesége... Az esküvő valamikor a tavaszi szünet végén, októberben lesz, legalábbis akkorra tervezzük... És lehetsz, természetesen.
- Az jó, de nem leszek - csóváltam meg a fejem. Apa szikrákat szóró szemmel bámult, de nem érdekelt. - Nem akarok egy olyan esküvőn koszorúslány lenni, amire még elmenni sincs sok kedvem.
Nem érdekelt, hogy mindkettőjüket megbántottam, az sem, hogy amint elmegy a nő, apa idegesen fog berontani a szobámba, és ordítani kezd. De hogyan is akarnék elmenni egy olyan esküvőre, ahol az apám házasodik meg egy új nővel, aki megpróbálja átvenni az anyám helyét a családban?
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Bármennyire nem akartam menni arra az esküvőre, mégis elrángattak. Az egyetlen ok, amiért sikerült, hogy ő mégiscsak az apám, még akkor is, ha a nő, akit el fog venni egyáltalán nem normális.
Most pedig itt ülök a nagybátyám kocsijában, amivel éppen Sydney-be tartunk, az esküvőre. Nem csak az esküvő lesz ott, hanem oda is költözünk. Ma volt az utolsó napom otthon, amit sikeresen kiélveztem.
Unottan gyűrtem magam alá a szoknyámat, ami természetesen megint fekete volt. Oliver lefékezett. Egy hatalmas ház előtt álltunk meg, ami előtt vagy 100 ember gyülekezett.
Hát, hajrá...
April xx
